2. fejezet Daniel "titka"

Kicsit ideges voltam nem tudtam, mit vegyek fel. Úgy döntöttem, mivel jó idő lesz, holnap felveszem kedvenc kék pólómat és fekete farmeromat, mivel fázós vagyok, és koratavasz volt a kabátomat is oda készítem, és lefeküdtem.

Másnap délután egy órakor jött értem David.

Gyönyörű szép házuk volt kívül- belül. Az ablakokban gyönyörű, színes virágok nyíltak. A bejárati ajtó egy kicsi folyosószerűségbe vezetett, itt letettük a kabátot. Innen a konyhába értünk, ahonnan két ajtó nyílt az egyik a mosdó a másik pedig a nappaliba vezetett. Bementünk a nappaliba itt három ajtóba botlottam, balról az első a szüleinek a szobája, ugyan azon a falon az ő szobájának ajtaja volt, csak az a sarokban, mellette egy másik mosdó. Bementünk David szobájába, ahol gyönyörű szép rend fogadott. Egy kicsit szégyelltem is magam, hogy én lány létemre milyen rendetlen vagyok, most is a szobám olyan, mint ahol bomba robbant… Ha haza érek rendet fogok rakni.... Gondolataimból David zökkentett ki.

- Lenne még pár kérdésem, ha nem gond.

- Nem gond. Nyugodtan kérdezz- mosolyogtam rá.

- Mondd csak, te hiszel a vámpírok létezésében?- kérdezte, mire én egy kicsit meglepődtem.

- Hát igazság szerint még nem gondolkoztam el rajta, de ha a mondákat, legendákat és egyéb történetekből indulunk ki, akkor kell lennie valamilyen alapjuknak. Szerintem, ha a mai világban nem is, de régen léteztek, és azt sem tartom kizártnak, hogy most is köztünk járnak, csak nem tudunk róluk.

- Érdekes válasz, de van benne valami- mosolygott- És a vérfarkasokkal hogy állsz?

- Hát a vérfarkasok létesésében erősen kételkedem, de nincs kizárva, hogy ők, vagy azok is léteznek. Ezt nem tudom.

- Értem. Én inkább bennük hiszek jobban. Nem tudom, hogy miért.

Vajon miért érdekli David-et, hogy hiszek-e ezekben a lényekben? Mindegy annyira nem is fontos. De az tény, szerintem, hogy vámpírok igen is vannak, csak nem tudunk róluk. Szerintem, ahogy az Alkonyatban is, valóságban is vannak „vegetáriánus” vámpírok, ha kevesen is, de vannak. David is elgondolkozhatott valamin, mert nem kérdezett mást. Ezúttal én törtem meg a csendet.

- Mondd csak, ha választhatnál mi lennél vámpír, vérfarkas, vagy ember maradnál?

- Hát nem tudom. A vámpírokban az nem tetszik, hogy embereket ölnek, hogy ők ne szomjazzanak, a vérfarkasok csak azért nem szimpik mert rondák és a telihold befolyása alatt állnak, embernek lenni, meg azért nem jó, mert egy nap meghalunk, és lehet, hogy az az egy nap holnap lesz. Nem tudom, talán vérfarkas lennék, ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy rondák tetszik, hogy gyorsak, erősek és nem kell embert ölniük. És te mit választanál?

-  Hm, én inkább vámpír lennék. De nem ölnék embereket. Megoldanám valahogy a dolgot.

- Értem. Akkor, ha mindketten azzá változnánk, amik szeretnénk lenni ellenségek lennénk… - állapította meg csalódottan David.

- Sajnos igen. De nekem nem számítana. Szeretlek, és akkor is szeretnélek.

- Tényleg? Ez igazán jól esik. Édes vagy. Amúgy engem se zavarna a dolog. Mert én is nagyon szeretlek.

Sokáig beszélgettünk még. Egymás után tette fel a kérdéseit én pedig válaszoltam, aztán ő is elmondta a rá vonatkozó választ saját kérdéseire. Ez így ment egészen addig, míg meg nem szólalt a telefonom. Felvettem. Anya volt az, hogy jó lenne, ha hazamennék, mert keresnek valamilyen halaszthatatlan ügyben.

- Sajnálom David, de mennem kell. Anya hívott, hogy menjek, mert valakik keresnek, valamilyen halaszthatatlan ügyben- mondtam homlokráncolva.

- Értem. Hazaviszlek. És ne ráncold a homlokod!- szólt rám David.

- Bocsi, és köszi!

- Nincs mit- mosolygott rám és egy puszit nyomott a homlokomra.

Amikor a házunkhoz értünk a kocsiban még megcsókoltam, majd megköszöntem a napot és kiszálltam, majd bementem a házba. Bent üres nappali fogadott, ezért bementem a konyhába. Ott volt anya és apa, senki más. Furcsa volt az egész.

- Sziasztok! Akik kerestek már elmentek?- kérdeztem, majd apa anyára nézett és ezt mondta.

- Drágám, Te mondod el neki. A te agyament ötleted volt

Na ez már nagyon gyanús volt, és átverés szagát éreztem a levegőben.

- Sajnálom Ashley, de nem keresett téged senki vagy is igen, de nem az, akire gondoltál. Drágám hívd le légyszíves- szólt apa anyának.

- Már lent van- válaszolt anya.

- Elmondaná végre valaki, hogy mi folyik itt?- kérdeztem egy kicsit mérgesebben, mint akartam.

Ekkor a bátyám Daniel lépett be a konyhába és minden mérgem elpárolgott. Amint megláttam egyből a nyakába ugrottam. Majd anyuhoz fordultam.

- Miért kellett a frászt hoznod rám? Teljesen betojtam, hogy ki, és mit akar tőlem, ami halaszthatatlan - mondtam kissé durcás hangon.

- Sajnálom - válaszolt ezúttal a bátyám- az én ötletem volt. Azt hittem, hogy ha anya megmondja, hogy én jöttem, akkor nem jönnél haza. Csak azért akartam, hogy találkozzunk, mert holnap korán, már megyek is. Ez az egyik ok, a másik az, hogy oda tudjam adni a szülinapi ajándékodat. Igaz még messze van egy kicsit, de csak most sikerült szabadságot kérnem. Szóval ne haragudj, de a 16. születésnapodat nélkülem kell megünnepelnetek, és azt is sajnálom, hogy nem ismerhetem meg most a barátodat. Majd kérj tőle bocsánatot a nevemben is, hogy elraboltalak tőle.

- Jaj Daniel, tudod, hogy imádlak, és majdnem, hogy repültem volna haza, hogy találkozhassak veled. Teljesen felesleges volt ez a kis színjáték.

- Én megmondtam- szólt közbe anya.

- Biztos, hogy nem maradhatsz tovább?- kérdeztem bátyámtól reménykedve.

- Sajnálom húgi, de nem. Most sem akartak elengedni.

- Értem - mondtam szomorúan.

Későre járt, elmentem zuhanyozni. A zuhany alatt döbbentem rá, hogy nem is tudom, hogy mit dolgozik a bátyám. Mikor végeztem bementem a szobámba, felvettem a pizsamámat, és átmentem Daniel szobájába. Megálltam az ajtaja előtt, és bekopogtam. Pár perc múlva érkezett a válasz, hogy szabad. Benyitottam, ott ült az ágyon és olvasott egy könyvet.

- Mit olvasol? –kérdeztem.

- A Twilight-ot - válaszolta, majd elmosolyodott, mikor meglátta, hogy megcsillant a szemem - ha szeretnéd, olvashatom hangosan is - ajánlotta fel.

- Igen, szeretném - válaszoltam mosolyogva, és leültem mellé az ágyra.

Elkezdte olvasni és én figyeltem. Eszembe jutott, azaz időszak, amikor még pici voltam és mindig olvasott nekem elalvás előtt. Szerettem hallgatni, amikor olvasott vagy mesélt. Melegséggel töltöttek el a feltörő emlékek. Szinte már el is felejtettem, hogy miért is jöttem - Tényleg… miért is? Jaj de feledékeny vagyok, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy mit is dolgozik-.

- Szeretnék kérdezni valamit- szakítottam félbe.

- Hallgatlak.

- Mit is dolgozol? Eddig nem tudtam megkérdezni, mert keveset voltál velünk, anyuék, meg mindig azt mondták, hogy tőled kérdezzem meg.

- Biztos, hogy tudni akarod?- kérdezte óvatosan – tudod, nem szeretném ha félnél tőlem.

Erre egy szó villant be az agyamba: vámpírvadász. Persze nem gondoltam komolyan, és azt sem értettem, hogy miért pont ez jut eszembe, biztos a Twilight miatt.

- Miért félnék tőled? Nem értem, mondd csak nyugodtan, nem ijedek meg.

- Hát legyen, de anyuéknak ne mondd el, nem akarom, hogy halálra aggódják miattam magukat –suttogta, és suttogva is folytatta. Épp hogy hallottam- Vámpírvadász vagyok.

Erre teljesen ledöbbentem, kifejezetten nem azért, mert megrémített, hanem a felismerés, hogy ez a szó villant be, amikor mondta, hogy nem akar megrémíteni.

- Látod ettől féltem- mondta bánatosan.

-N… nem. M… mármint csak részben attól, hogy mit csinálsz, inkább attól, hogy amikor mondtad, hogy nem akarsz megijeszteni, az a szó villant be, hogy vámpírvadász. E… ez döbbentett meg.

- Értem - mondta valamennyivel nyugodtabban, de mégis idegesen, hogy kitaláltam.

- Sze… szerintem megyek lefeküdni – mondtam - Jó éjt!

Majd egy puszit nyomtam az arcára és átmentem az én szobámba, hogy feldolgozzam az imént hallottakat.

 Másnap Daniel nagyon korán elment, nem volt alkalmam elbúcsúzni tőle, vagyis volt, csak aludtam, amikor bejött a szobámba és két puszit nyomott az arcomra.

Amikor felébredtem, pizsamában átszaladtam a bátyám szobájába, de már nem volt ott. Hiszen mondta is, hogy hamar elmegy. De mégis reménykedtem, hogy egy kicsit tovább marad. Visszamentem a szobámba, felöltöztem, majd lementem reggelizni. Anyuék már lent voltak. Csatlakoztam hozzájuk. Reggeli közben nem beszélgettünk. Kihasználtam az alkalmat a gondolkodásra. Eszembe jutott, hogy két hét múlva lesz a 16. születésnapom. Vártam is meg nem is. Csak azért nem vártam, mert Daniel nem lehet itt. Ez elszomorított. Ekkor jutott eszembe, hogy mit is kaptam tőle, mert még nem volt rá időm, hogy megnézzem. Kicsomagoltam. Egy estélyi ruha volt a csomagban mégpedig az, amiért már egy ideje fáj a szívem, de nem vehettem meg, mert túl drága volt. Nagyon örültem az ajándékomnak. Észre se vettem, hogy annyira elérzékenyültem, hogy egy-két könnycsepp gördült le az arcomon. Gondolataimból a telefonom riasztott fel. David hívott, hogy megkérdezze, kik kerestek és miért. Elmondtam neki, hogy a bátyám volt és csak meg akart tréfálni. Így utólag már viccesnek tűnt, ezért nevettem rajta, David is velem nevetett.

-  Régóta nem láttam már a bátyámat. Már nagyon hiányzott. Csak az a baj, hogy már el is ment.

-  Értem. És megértelek.

-  Jut eszembe, mondta, hogy kérjek bocsánatot, amiért elrángatott tőled.

-  Semmi baj. Ő a bátyád, aki ráadásul keveset van veletek. Magától értetődő, hogy valamennyivel fontosabb, mint én. –mondta David, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Miután nem szóltam, megkérdezte, hogy átjöjjön-e, de mondtam, hogy most szeretnék egyedül lenni.

 Nagyon hiányzott a bátyám, mert nem tudtam, hogy mikor láthatom újra.

 Az viszont megrémített, hogy igazam volt, hogy vámpírok léteznek. De úgy éreztem, hogy itt biztonságban vagyok. Itt nem eshet semmi bajom. Nem tudtam megmagyarázni ezt a semmiből jöt nyugalmat, de örültem neki. Meg annak is, hogy nem diliztem be, pedig az este közel jártam hozzá. Egész éjszaka azon kattogott az agyam, hogy a bátyám vámpírokra vadászik, és bármikor baja eshet, vagy akár… nem erre gondolni sem akartam. Kizárt, hogy baja essen. Tud magára vigyázni. Próbáltam leküzdeni hirtelen feltörő aggodalmamat. A legjobban az nyugtalanított, hogy senkinek nem mondhatom el. Mégy anyáéknak se. Ismét megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám hívott.

- Halló tessék? Ashley Greene vagyok - szóltam bele a telefonba.

- Szia, hugi csak én vagyok - hallottam meg a bátyám hangját.

- Szia, bátyó!- köszöntem vidáman.

- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e?- kérdezte, és aggódást véltem felfedezni a hangjában.

-  Jól vagyok, nem kell miattam aggódnod –mondtam, majd hirtelen eszembe jutott valami- Ígérj meg nekem valamit! Kérlek!- kértem könyörgő hangon.

- Rendben, - válaszolta, és gyanakvást hallottam a hangjában- mit ígérjek meg?

- Azt, hogy vigyázol magadra, és nem engeded, hogy bajod essen.

- Rendben, megígérem, megfogadom, hogy vigyázok magamra, és nem engedem, hogy bajom essen.

- Köszönöm - mondtam, és a hangom tele volt hálával.

- Ne haragudj, de most már mennem kell. Vigyázz magadra, és ne aggódj miattam. Különben is a szavamat adtam, hogy vigyázok magamra.

- Vigyázok, és megpróbálok kevesebbet aggódni érted, vagy csak annyit, amennyit azelőtt, mielőtt elmondtad.

-  Rendben. Szeretlek. Szia!- köszönt végül el bátyám.

-  Én is szeretlek! Szia!

 Most már sokkal nyugodtabb voltam, hogy megfogadta, hogy vigyáz magára. Nem fenyegetett a veszély, hogy becsavarodok.

 Lefeküdtem az ágyamra, majd a hátamra fordultam, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet a valóságban egy vámpír. Abban 100% biztos voltam, hogy hófehér a bőre és hideg, és abban is, hogy erősebb, mint egy átlagember, és még abban, hogy halhatatlan, gondolom nem olyan könnyű megölni. Amit pedig biztosan tudok, azaz, hogy vérrel táplálkoznak. Ennyi az összes, amit róluk tudok, de azt hiszem elég is. Bár az Alkonyatban észveszejtően gyönyörűek, ez remélem a valóságban nincs így. Egy „vegetáriánussal” szívesen elbeszélgetnék, ha egyáltalán van ilyen. Még sokáig gondolkodtam. Sok minden eszembe jutott, és ekkor jött a felismerés, hogy egy vámpír ezerszer erősebb egy embernél… de akkor hogyan tud megölni egy ember egy vámpírt? Reménykedtem benne, hogy van valami gyengéjük, mert ha nincs hiába fogadta meg Daniel, hogy vigyáz magára. Ezek után nagyon aggódtam érte, és hogy megnyugodjak keresgélni kezdtem az interneten, hogy hogyan lehet megölni egy vámpírt. Rengeteg mindent kiadott, de  nem igazán tudtam elhinni, hogy a fokhagyma, vagy egy kereszt menekülésre késztessen egy vámpírt, a karót még, úgy ahogy elfogadtam, hogy képes megölni egy vámpírt, de még azért kételkedtem benne. Felbosszantott, hogy semmi normális magyarázatot nem találtam. Úgy döntöttem kimegyek az erdőbe sétálni, hogy kiszellőztessem a fejemet, és levezessem a feszültséget.

1.fejezet Briefs

A nevem Ashley Greene. Nevelő szüleimmel, és vérszerinti fiúkkal, Daniellel élek New Yorkban. Daniel, egy nagyon rendes, jópofa srác és imádom. Nagyon szeretjük egymást. Pár hónapos korom óta ők neveltek. Mivel igazi szüleimről semmit sem tudunk.

 Az általános iskolához nem sok kellemes emlékem fűződik. 3. osztályos korom után egyre jobban bezárkóztam. Jó kislány voltam és emellett még jól is tanultam így hamar kiközösítettek és  kedvelt célpontja lettem a piszkálódásoknak, csúfolódásoknak. Nagyon bántott, amit az osztálytársaim vágtak a fejemhez. Had említsek meg pár példát: „Téged nem is szeretnek a nevelő szüleid! Csak púp vagy a nyakukon!” Vagy „Én a helyedben már eltettem volna magam láb alól, hisz te is jól tudod, hogy csak gond vagy a nevelő szüleid nyakán!” Ezek után tényleg elment a kedvem mindentől, és teljesen bezárkóztam, nem beszéltem senkivel. Számomra az iskola falai között csak a tanár létezett, meg én. Senki más.  Egészen 7.-es koromig ilyen voltam, azután sikerült egy kicsit felengednem. Bár nem voltak barátaim, mégse bántam, jobban szerettem egyedül lenni. Meg azok után nem is akartam azokkal a gyerekekkel barátkozni. A ballagásom után elköltöztünk Briefs-be.

Ahogy megérkeztünk anya beíratott a helyi középiskolába. Még mindig nehezen barátkoztam, így sokáig nem voltak barátaim ott sem. A padtársam egy nagyon jóképű srác volt. Sokban különbözött a többi fiútól. Sokkal csendesebb, visszahúzódóbb és zárkózottabb volt. Hm, nem is ezek a megfelelő szavak. Inkább titokzatos. 

Hetekig csak ültünk egymás mellett némán, és a tanárt figyeltük. Aztán egyik nap David úgy döntött megpróbál beszélgetni velem. Reggel odajött hozzám, de nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert nagyon rosszul indult a napom. Úgy döntöttem végighallgatom, és ha csak cseverészni szeretne, megmondom neki, hogy majd később, mert most nem vagyok valami jó hangulatomban.

- Szia Ashley!- üdvözölt mosolyogva s kivillantak hófehér fogai. Teljesen elbűvölt a mosolyával, de rosszkedvemet nem sikerült elűznie.

-  Szia, David!- köszöntem neki, és próbáltam visszamosolyogni rá.

-  Egy ideje már figyeltelek, és szeretnélek jobban megismerni.

-  Tényleg? 

- Igen. Úgy vettem észre, hogy te eléggé zárkózott vagy, és nehezen kötsz barátságot. Ne haragudj, de kíváncsivá tett, mi ennek az oka. Ha nem akarsz róla beszélni nem kell. Megértelek. Amúgy ha bármiben segítségre van szükséged, szólj bátran. Szívesen segítek- a mondat végén ismét felvillantotta szexi mosolyát.

- Jó megfigyelő vagy, ugyanis tényleg ilyen vagyok. Majd máskor mesélek magamról. Egyrészt nem szívesen beszélek róla, másrészt nagyon rossz kedvem van.

- Semmi baj. Megértelek...- habozott picit- A hétvégén eljössz velem vacsorázni?

-  A hétvége még messze van. Majd még beszélünk róla- próbáltam rámosolyogni.

-  Oké – mosolyodott el ismét.

Gondolom igennek vette. Úgy döntöttem had vegye annak, mert valószínű, hogy elmegyek vele. Nekem se árt egy kis ismerkedés, és kikapcsolódás. Főleg egy ilyen iszonyat helyes pasival.

Némán ballagtunk biológia órára. Egész délelőtt nem sokszor szólt hozzám, ennek örültem, mert rosszkedvem nem akart elmúlni. Annak ellenére, hogy nem beszélgettünk, minden szünetben ott jött mellettem. Eleinte idegesített, de végül már nem zavart, főleg miután észrevettem, hogy a többi csaj milyen féltékenyen bámul rám, vagyis ránk. Ebédkor semmit sem ettem, így utolsó órán, tesin, rosszul lettem és elájultam, persze David elkapott, mivel még akkor is körülöttem császkált. Levitt a gyengélkedőre. Már kezdtem magamhoz térni, és hallottam, hogy David felhívta a szüleit. Hát hallgatóztam egy kicsit.

- Szia, anya! Csak azért hívtalak, mert szólni akartam, hogy ma később megyek haza - pár perc szünet - Mert Ashley elájult tesin, és aggódom érte. Meg szeretném várni, amíg magához tér. –ismét szünet - Nem tudom. Az tény, hogy észbontóan gyönyörű, de még nem igazán beszélgettünk- erre éreztem, hogy elkezd pirulni az arcom- Akkor, maradok még -szünet- Szeretlek anya! Puszi! Szia!- azzal letette.

Próbáltam úgy tenni, mintha csak most ébredeznék, de a hallottak után nehéz volt, mert nekem is nagyon tetszett David. Amikor ránéztem láttam, hogy a szeme csillog örömében, hogy már jobban vagyok.

- Ashley! Végre magadhoz tértél! A szívbajt hoztad mindenkire!- mondta tettetett morcossággal. De szemei elárulták, hogy mennyire megnyugodott, hogy magamhoz tértem.

-  Ho… hol vagyok?

- A gyengélkedőn, idehoztalak. Elájultál tesin, mert nem voltál hajlandó enni egész nap egy falatot sem, pedig mondtam, hogy enned kéne valamit!- a mondat végét dorgálásnak szánta.

- Sajnálom, de ha egyszer egy falat se ment le a torkomon… - válaszoltam védekezésképp - Amúgy meddig kell még itt lennem?

- Nem tudom, de mindjárt jövök, szólok egy nővérnek- mondta és kiszaladt.

Pár perc múlva már vissza is jött egy nővérrel, aki megvizsgált, majd kiment, hogy beszéljen az orvossal, mivel már sokkal jobb színben voltam és jobban is éreztem magamat, hazaengedtek, és mondták, hogy amint haza érek egyek meg egy joghurtot, hogy legyen valami a gyomromban, utána meg egyek meg valamilyen gyümölcsöt és holnap reggel el ne merjek indulni reggelizés nélkül.

 David nagyon aranyos volt, felhívta az anyukáját és hazavittek. Anyuék nagyon meglepődtek, mert nekik elfelejtettek szólni a suliból.

Amint hazaértünk megettem egy joghurtot. Majd mondtam anyának, hogy később hozzon fel a szobámba valamilyen gyümölcsöt, meg megkérdeztem Davidtől, hogy kér e valamit.  Majd ledőltem pihenni. Új barátom sokáig ott volt velem, és beszélgettünk. Másnap reggel eljött értem, de sokkal korábban, mint ahogy indulnunk kellett volna. Meg is lepett hirtelen betoppanása.

- Jó reggelt!- köszönt illedelmesen szüleimnek – Szia Ashley!- majd nekem is miután lementem megnézni, hogy ki jött.

- Szia David!- köszöntek először szüleim majd eltűntek a nappaliban.

- Szia David… - köszöntem neki én is- hát téged mi szél hozott?- kérdeztem meglepetten.

- Csak látni akartam, hogy be tartod – e az orvosok utasítását- mondta és közben úgy bámult, mintha soha sem látott volna… PIZSAMÁBAN… Á te jó ég még pizsamában vagyok, és ráadásul egy elég átlátszó darab. Fülig pirultam és mondtam, hogy egy perc és jövök.

Gyorsan beszaladtam a szobámba és felkaptam magamra a még este előkészített ruhát, ami egy farmerből, egy mélyen dekoltált hosszú ujjú pulcsiból és egy fekete kardigánból állt. A kardigán cipzárját csak éppen hogy valamennyire felhúztam, így jól látható volt alatta a kék hosszú ujjú pulcsi. Miután felöltöztem lementem David még mindig ott ácsorgott.

- Miért ácsorogsz még mindig? Gyere, ülj le- mondtam mosolyogva és rámutattam az egyik székre.

David egy szó nélkül leült a székre, és onnan figyelte, ahogy reggelit készítettem magamnak.

- Neked is csináljak müzlit?

- Nem kérek köszönöm- mondta, de ekkor egy hatalmasat kordult a gyomra.

- Szóval akkor mégis kérsz – mondtam és rámosolyogtam és már tettem is elé a magamnak szánt müzli adagot.

- Azt nem magadnak készítetted?

- De. Csak te sokkal éhesebbnek tűnsz, meg nem akarom, hogy várnod kelljen. Nyugodtan láss neki. Jó étvágyat - mondtam ismét mosolyogva – Nyugodtan szólj, ha kérsz még valamit.

Ezek után egy szó nélkül nekilátott az evésnek. Nem sokkal később én is csatlakoztam hozzá és csendben megreggeliztünk. Majd felkaptam a táskámat és elindultunk a suliba.

Ezek után már mindig együtt lógtunk. Rengeteget beszélgettünk. Egyre jobban megismertük egymást, és egymásba szerettünk.

 Úgy terveztük a hétvégén elmegyünk moziba és megnézzük a Démonok között 2. részét.

David értem jött. Anya nagyon örült, hogy így enygmásra találtunk David-del.

 Mindkettőnknek nagyon tetszett a film. Jól megcsinálták. Egyes jelenetek a frászt hozták rám, olyankor odabújtam David-hez, először meglepődött, és mindketten zavarba jöttünk, másodszormár átölelt és a fülembe súgta, hogy "Nyugi, ez csak egy film." 
Amjd a film vége után sétáltunk egyet a közeliparkban.

Amikor épp egyikőnk sem beszélt arra gondoltam, hogy már lassan egy hónapja mászkálunk sülve, főve együtt és még egyikőnk se mondta ki azt a "bizonyos" szót. Úgy döntöttem, hogy most kimondom. David is ezen gondolkodhatott, mert egyszerre néztünk fel, és egyszerre mondtuk ki.

-  Szeretlek!- mind a ketten elpirultunk, persze David éppen hogy csak egy picit, alig észrevehetően, én pedig szinte világítottam…

- Így is csak mi tudunk időzíteni. –kuncogott.

- Igen. - Válaszoltam még mindig vörösen.

- Aranyos vagy amikor elpirulsz - jelentette ki és felvillantva szexi mosolyát, mire teljesen elolvadtam, és még jobban elpirultam.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy David keze megemelte a fejemet, mivel egy ideje a cipőmet tanulmányoztam, a pillantásunk találkozott, és ajka egyre gyorsabban közelített az enyémhez, míg végül megcsókolt.

-  Amúgy mondtam már, hogy elbűvölő a mosolyod?

-  Még nem. És én azt mondtam már, hogy teljesen elolvadok a tiédtől?

-  Még nem- és újra felvillantotta az imádott mosolyt- Ettől?- kérdezte.

-  Ettől bizony- mondtam és nem bírtam ki, muszáj volt újra megcsókolnom.

Nagyon jól szórakoztunk, így nem vettük észre, hogy milyen későre jár, a csók után az órámra pillantottam és elképedve láttam, hogy már este fél tizenkettő van. David hazavitt, és megbeszéltük, hogy holnap náluk leszünk.